Kiállítás Kása Béla fotóművész alkotásaiból
Néhány mondat az alkotóról és munkásságáról:
Kása Béla fotóművész 1952-ben született Pécsett. Ifjúságának éveit a Német Szövetségi Köztársaságban töltötte, majd 1973-tól rendszeresen visszalátogatott Magyarországra. A táncházmozgalom fiatal zenészeivel és táncosaival Erdélybe is eljutott, ahol lenyűgözte a széki lakodalom miliője, a széki vonósbanda hangszeres játéka. Ezekben az években készítette el első fotográfiáit, melyek már azt a közelségélményt közvetítték, amely egész későbbi művészetét meghatározta. Néprajzi témájú fotóriportjai szereplőivel Kása Béla személyes, elmélyült kapcsolatot alakított ki, a képek alanyait törekedett mindig saját kulturális környezetükben ábrázolni. A fiatal fotográfus pályafutása az NSZK-ban felfelé ívelt: a Kölni Képzőművészeti Szakfőiskolán művészi fotográfia szakon diplomát szerzett, az „ismeretlen” kelet-európai világot megjelenítő fényképei pedig a Stern és a Geo magazinokban arattak sikert. 1983-ban mégis hazatért, későbbi életútja Magyarországhoz köti a művészt.
Kása Béla képei belefeledkezések a Kárpát-medence népi kultúrájába. Fotográfiáin megelevenednek az egykor híres körösrévi fazekascsaládok, vagy éppen a hortobágyi pásztorok hagyományos foglalkozása. Szenvedélyes figyelemmel fordult a vándorló életmód nyomai felé a modern környezetben. Cigány közösségek útját kísérte Európában, később pedig ez az érdeklődés egészen Észak-Nyugat Indiáig vitte, ahol félnomád pásztorokról készített felvételeket. Munkásságában kiemelt súllyal van jelen a zenészek és a zenélés ábrázolása. A táncházmozgalom aktív tagjaként Kása Béla a revival zenekarok pályáját követve a táncházmozgalom krónikás fotográfusává vált. Első erdélyi látogatása óta végzi a hagyományos népzene mestereinek művészi megörökítését. Bihar, Máramaros, Moldva, Kalotaszeg – kiragadott példák csupán azok közül a tájak közül, ahol Kása Béla zenészek körében fényképezett. Eddigi pályafutása során több mint százötven mester alakját dokumentálta. Az „erdélyi muzsikusportrék” főszereplőiről, a körükben töltött időről a fotográfus így vall:
„Ezek olyan muzsikusok, akik között olyan privilégiumaim vannak, hogy meghallgathatom a zenéjüket, történeteiket és csatlakozhatom a mulatságaikhoz, ünnepeikhez. Jelen voltam, amikor gyászoltak. Láttam életüket a tökéletesen működő falusi közösségben, és láttam, – lépésről lépésre – hogyan taszították őket kissebségbe, ahogyan a hagyományos szerepköröket az olcsó tömegtermelés, rágógumi kultúrája átvette.”
Felvételeiből 1997-ben Transylvanian Musicians – Erdélyi zenészek címmel angol-magyar nyelvű fotóalbumot publikált, de munkáját e tárgykörben azóta is folytatja. 1997 és 2001 között az Utolsó Óra Program keretei között Budapesten fotózta le a népzenei gyűjtés céljával Erdélyből meghívott zenekarokat. Összesen negyvenöt zenekart örökített meg fotográfiáin. Munkáját fáradhatatlanul, mély elhivatottsággal végezte, hogy a fényképek által „éljen tovább emlékük és muzsikájuk!”.
Marcel Covaci („Új Pátria” 7.)
Veres András és felesége, Fogarasi Katalin, Vincéné Ráduly Irma és Veres János, a szászcsávási Jámbor István zenekarával
(„Jövőnk öröksége” 22/50)
Toader Moga zenekara („Új Pátria” 11.)